Életünk során elraktározunk arcokat, tekinteteket, tájakat, színeket. Megőrzünk pillanatokat, amelyekről akkor még nem tudjuk, miért fontosak. Vannak képek, amelyeket azért készítünk, mert szépet látunk. És vannak, amelyeket azért, mert valami bennünk mozdul meg attól, amit látunk.

Ez a kiállítás azokról a pillanatokról szól, amelyek bennem mozdítottak meg valamit.

Kis túlzással 40 év képei. Az első 40 évé.
Nem tudatos fotográfia, nem egy gondosan felépített életmű, hanem egy út lenyomatai. Kísérletek, keresések, megállások. Emberek, akik valamiért fontosak lettek. Tájak, amelyekben volt valami csodálatos vagy éppen megfoghatatlan. Formák és színek, amelyek önmagukon túlmutatva mondtak valamit.

Sokáig talán nem is azt kerestem, hogyan kell jól fényképezni, hanem azt, hogyan tudom megmutatni azt, ahogy én látom a világot.

A fényképezés számomra ezért soha nem pusztán a látvány megőrzéséről szólt. Inkább arról, hogy kapcsolatot teremtsek a külvilág és a belső világom között. Egyfajta fordítás arról, amit érzek, arra, amit mások is láthatnak.

A huszonegy kiállított kép nem akar egységes történetté összeállni. Egy ember sem egyetlen történet. Negyven év pedig végképp nem az.

Van egy kollázs, amely különösen közel áll hozzám, mert a rajta lévő képeket nem én készítettem, hanem Andris, a kisfiam. titokban. Ő olyan világban él, amelyet nem tud szavakkal elmesélni nekünk. Mégis, ezeken a képeken keresztül valami láthatóvá válik abból, amit ő látott, abból a pillanatból, amelyet ő fontosnak érzett.

Ez a kép számomra ezért sokkal több egy rendhagyó gesztusnál. Emlékeztet arra, hogy nem csak egyféleképpen lehet megszólalni.

Van, aki szavakkal.
Van, aki zenével.
Van, aki mozdulatokkal.
Van, aki képekkel.

És van, hogy egyetlen kép többet mond el rólunk, mint amennyit valaha szavakba tudnánk önteni.

Ez a kiállítás nem lezárás. Inkább egy megállás. Egy pillanatnyi visszanézés arra, honnan indultam, mielőtt továbbindulok.

Az első 40 évben fényképeztem, amikor valami megérintett. Sokszor ösztönösen, sokszor szabályok nélkül, sokszor anélkül, hogy tudtam volna, mit keresek. A következő 40 évben szeretném ezt tudatosabban tenni.

Nem tudom, milyen képek születnek majd. És talán nem is kell tudnom. Elég, ha továbbra is lesznek pillanatok, amelyek megállítanak. Mert lehet, hogy a fényképezés végső soron nem arról szól, hogy megállítjuk az időt.

Hanem arról, hogy egy pillanatra mi magunk is megálljunk benne.